2.évad 2.rész - Vissza az Akadémiára

 Meghoztam az új fejit és remélem tetszeni fog. Azonban örülnék neki, ha kapnék, pár komit, mert abból tudom leszűrni mit javítsak a kövin.

Ugyan ez a hónap utolsó bejegyzése, de a kövi akár a hétvégén fenn is lehet, ha kapok némi visszajelzést tőletek.

Jó olvasást és jó szórakozást kívánok ehhez a részhez :D

A tudat, hogy nem kell sok és rám találnak, elég nyomasztó volt. Scott halála nem az én hibám volt, csak rásegítettem a Sorsnak a tettemmel. Azonban amióta elszöktem, folyamatosan követem a fejleményeket, hogy mi zajlik odaát. Ezzel a tudattal felvértezve indultam suliba. Útközben ismét esni kezdett, de most a túlzott hideg miatt nem eső, hanem hó esett.

 Mire az iskolához értem teljesen eláztam. A portán felmutattam a belépőkártyám, és beléptem az előcsarnokba. Mivel nem jártam be egy pár napig, így első utam a titkárságra vezetett. Kopogtam, majd egy „tessék” után benyitottam. Odasétáltam a pulthoz, az ott ülő fiatal nő egyből egy másik ajtó felé irányított. Ott is bekopogtam, majd benyitottam és egy idősödő férfi fogadott. Illedelmesen bemutatkoztam, majd ő is és látszólagos megértést tanúsítva elnézte a hiányzásom. Miután mindent „megbeszéltünk” utamra engedett, így nem késtem le az első óra elejét.

 Javában tartott a nap, amikor néhány öltönyös idegen lépte át az iskola főbejáratát.  Ekkor már sejtettem, hogy nekem annyi, de a remény még ott pislákolt bennem, hogy hátha nem ismernek fel. Épp csöngettek már, mikor sikerült őket kikerülve belemennem az egyik tanáromba. Minden ami a kezünkben volt, nagy csörömpöléssel landolt a kihalt folyosó járólapjain. Az öltönyösök egyből odakapták a fejüket; jól megbámultak minket, de nem jöttek oda segíteni. Szerencsére a tanárt sikerült elintéznem, így csak leszidott és beengedett maga előtt a terembe.

 Amint beléptünk egyből csönd lett, és minden diák figyelme Mr Donovan-ra, a matek tanárra szegeződött. Egyből magyarázni kezdte az aznapi anyagot.

- Akkor tehát, ha a szinusz alfa egyenlő pí hatoddal, akkor 30°-ról beszélünk. Azonban, hogy jobban megértsék, megkérem... - itt egy kicsit habozott, de előre észlelve a veszélyt lejjebb ültem a széken - Ms Thomson-t, hogy jöjjön ki a táblához és oldjon meg néhány feladatot - mondta. Kelletlenül ugyan, de kimentem a táblához és elkezdtem felírogatni a feladatokat.

 Épp egy nehezebb függvényt oldottam meg, amikor tétlenséget tettetve odafordultam a tanárhoz segítségért. Elmagyarázta, hogyan csináljam meg, majd visszafordulva unottan megoldottam. Nem sokkal később az egyik ügynök kinézetű emberke lépett a terembe.

- Elnézést a zavarásért, de szeretném elkérni az egyik diákját – kezdett bele mondandójába.

- Természetesen, Uram. Akkor legyen.... – gondolkozott el, de mielőtt még engem küldött volna gyorsan belepiszkáltam a tudatába – Legyen Mr Okonell – mondta végül, és a srác felállt.

- Köszönöm - válaszolt; majd mit sem törődve a diákokkal közelebb jött hozzám és a fülemhez hajolt - Ilyen könnyedén nem ússza meg Ms Dunken - suttogta, és a gyerek után indult.

 Még abban a szünetben felkerestem Nathen-t és beszámoltam a dolgokról. zt mondta nem tehet semmit, mert figyelik őket. Azonban volt egy olyan ötlete, hogy szökjek meg a suliból, mert a mostani zűrzavarban nem tűnne fel senkinek. Megfogadtam a tanácsát és a kövi óra alatt kikéredzkedtem mosdóba. Gyorsan összeszedtem a szekrényben lévő cuccaim, bevonultam a WC-be és teleportáltam.

 Otthon minden egyéb kacatom összepakoltam és egy gyors igézetet kerestem. Szerencsémre elég hamar megtaláltam a megfelelőt. Igézem hozzá gyertyák, aztán a helyes sorrendbe állítottam őket. Megrajzoltam krétával egy pentagrammát és a közepére álltam. Néhányszor átfutottam a sorokat, majd mikor magabiztosnak éreztem magam elkezdtem kántálni.

- Sok a gond és sok a tény; jobb lenne ha felejtenél. Legyen város, legyen személy; mindenkinek jobb ha felejtenél. Felejts minden és mindenki, jobban jár vele a világ is.

 Elmondtam rengetegszer, és reméltem, hogy hamarosan az egész város elfelejt. Amikor teljesen végeztem a kántálással, elfújtam a gyertyákat és indulásra készre vágtam magam. Bezártam az ablakokat, elzártam a csapokat és elindítottam még egy utolsó kávénak valót. Mire kész lett, már tiszta ideg voltam. Éreztem, hogy nem kell sok és hamarosan elkapnak; csak percek kérdése az egész. Még megittam a kávét, elmosogattam a poharat (varázslattal), és már indultam is amikor kopogtak. A cuccaim elrejtettem és csendesen az ajtóhoz lopakodtam.

 Hangokat hallottam kintről, ismerőst és ismeretlent egyaránt. Pár pillanat múlva a zár kattanására lettem figyelmes, majd nem sokkal később Nath és 2 ügynök sziluetje rajzolódott ki. Mivel takarásban maradtam, így nem láttak meg rögtön, amikor beléptek.

- Azt mondtad Raymond, hogy itt lesz a lány. Na akkor, hol is van? - kérdezte az egyik, akin eléggé meglátszódtak a plusz kilóg. Haja már őszült, de arca fiatalságot tükrözött.

- Itt kel lennie valahol – magyarázta idegesen a „barátom”.

- Főnök, itt vannak a cuccai...el akart tűnni, de még nem távozott - magyarázta egy nagytestű fazon, akinek a haja lófarokba volt fogva. Gondolom ő volt a nyomkövető.

- Nagyszerű, már csak meg kell újra találni - válaszolt a dagadt fazon.

- Tudom Michael......Szépen a bizalmába férkőztem és szóltam, ahogy kérted - mondta büszke mosollyal az arcán Nath.

 Hogy lehettem ekkora barom, hogy megbíztam benne, sőt ami a vicc az egészben még meg is kedveltem. Kész röhej vagyok  - korholtam le magam, és minden gondolkodás nélkül kiléptem a biztonságos retekhelyemről.

- Áh...Ms Dunken, de örülök, hogy látom - mondta a nyomkövető negédes hangon.

- Én nem igazán, és örülnék, ha békén hagynának  - vágtam vissza flegmán, de ereimben az erő lüktetni kezdett. – Ha megbocsátanak mennék is.

- Innen te nem mész sehova, csakis a törvényszékünk elé. A tettedért felelned kell, te átkozott boszorkány.

- Én nem csináltam semmit – mondtam és kitört belőlem egy tűzlabda.

  Nem találtam el senkit sem, azonban ők intenzív támadásba kezdtek. Pillanatok alatt a fél lakás lángokban állt, és mindent füst ölelt körül. Nem lehet látni semmit, de amíg ők szinte vakon tapogatóztak a szobában, addig én az aurájuk mozgása alapján el tudtam őket kerülni. Azonban szerencsém fogyóban volt, amikor Michael egy légtisztító igézetet használt, ami pár másodperc alatt eltüntette a füstöt. Mivel már tisztán láttak mindent nem maradt más választásom, mint egy nyílt támadás.

 Egy jól irányzott lövéssel tűzbe borítottam, az egész szobát és jeges fuvallatot küldtem előre. A figyelmemet teljesen lekötötte a tűz irányítása, így nem figyeltem a mögöttem lévő dolgokra. Egy éles, késszerű dolgot éreztem a torkomnál és valakinek a leheletét a nyakamon.

- Nem lenne szerencsés, ha a csinos torkodnak valami baja esne - suttogta a fülembe Nathen.

- Nem parancsolsz nekem - mondtam neki, majd elteleportáltam a fogságából. Felé fordultam és neki támadtam.

 Először csak finoman osztottam ki, majd egyre vadabbul támadtam. Néha eltalált, így kibillentve a koncentrációból és az egyensúlyból. A sérülések egyre súlyosabbak lettek mindkettőnkön, mígnem hátulról valaki nekem nem esett. Letepert a földre, és két kést nyomott a testemnek. Az egyiket a torkomnak szegezte, a másikat a szívem fölött tartotta. Figyeltem a szemét, de csak az üresség tükröződött azokban. Megpróbáltam ellökni magamtól, de erősebb volt, így inkább eltaszítottam. Miután megtettem ugyan az az érzés fogott el, mint 6 éves koromban. Egy pillanatra elvesztettem az irányítást az elmém felett és az emlékek örvényként ragadtak magukkal.

 Újra abban a szobában voltam, ahol minden elkezdődött. Rettegve ültem az ágyon és még a lélegzetemet is visszatartottam, úgy féltem. Hallottam mikor megjött a férfi, aki már egy ideje nevel, és akinek a közelségétől a hideg futkos a hátamon. Tudtam, hogy mit akar még mielőtt bejött volna a fedezékül szolgáló szobámba. Elbújtam a takaró alá, de amikor belépett egyenesen az ágyhoz jött és lerántotta rólam azt.

- Nem fog fájni, ha nem ellenkezel - mondta részegen. Egyik kezével erősen lefogott, míg másik kezével a combomat kezdte simogatni.

- Eressz el...Nem akarom ezt – könyörögtem neki, és kicsordult néhány könnycseppem is.

- Fogd be...ez most nem rólad szól. Ne légy jó gyerek és tedd szét a lábaid - mondta miközben egyre feljebb csúsztatta a kezét a belső combomon.

- Neeeeeeeeeeem!!!!!!! – kiáltottam és egy erős lökéssel eltaszítottam őt, majd néhány másodperc leforgása alatt kiesett a nyitott ablakon. Remegtem és féltem, mert nem tudtam mi volt az, ami lelökte rólam.

 Kinyitottam a szemem és ugyan ott volta, ahol az emlék előtt is. Azonban most minden más volt. Csurom vér voltam, és mindenhol sebek borítottak, miközben a levegővételért küzdöttem, ami tiszta füst volt. Feltápászkodtam, megkerestem a még meglévő cuccaim és teleportáltam. Nem ment egyből, így elsőre az épület elé érkeztem, majd kicsit összeszedtem a gondolataim és az akadémiára teleportáltam.

 Mikor elértem a cél állomást, nem hittem a szememnek. Nem a szobámba landoltam, hanem az igazgatóiba. Még láttam ahogy Chris feláll és közelebb lép, míg Ed óvatosan állt fel. Megeresztettem egy félmosolyt, majd hirtelen nagyon gyengének éreztem magam és a térdem megrogyott.

Chris szemszöge:

 Már hetek óta nem láttuk Lisát, sőt még életjelet sem adott magához. Kattel mindent megtettünk, hogy a nyomára bukkanjunk. Tudtam, nem olyan ostoba, hogy sok varázslatot használjon, de titkon reménykedtem az ellenkezőjében. Egyik nap észleltünk egy apró és rövid energia hullámot, de nagyon hamar leárnyékolta.

 Az azt követő időszakban semmi jelét nem fogtuk. A többiek már kezdték feladni a reményt  de én még nem. Belül éreztem, hogy fél, retteg és magányos, mégsem hajlandó visszajönni hozzánk. Már én is kezdtem elveszteni a bizakodás minden erejét, amikor is este apám hivatott az irodájába.

- Fiam nem rég fogtam egy elég intenzív jelet, de nem fog tetszeni amit mondok - kezdett bele. - Megtámadták és csekély rá az esély, hogy túléli.

- Nem hiszek neked. Tudom és érzem, hogy életben van. Így vagy úgy de visszajön - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Fiam..én.....Lisa!!!!!!!!

 Megfordultam és a látvány teljesen letaglózott. Mindenhol csupa vér volt, és seb, de arcát egy apró félmosoly díszítette. Elindultam felé, és éreztem, hogy nagyon gyenge. Mire odaértem összecsuklott, ha nem kapom el sem tudom képzelni mi történhetett volna vele. Apám nem sokkal később mellénk ért és segített felállni, de én is teljesen legyengültem. Érzékelte a helyzetet és egy ágyat idézett nekünk, hogy le tudjam tenni.

- Most azonnal szétkapcsollak titeket. Ezt már rég meg kellett volna tennem - mondta és a körülöttünk lévő tér olyan lett, mint a kötés előtt. Erősebb lettem ugyanakkor, jobban féltettem Lisát, mint gondoltam volna.

 Gyorsan üzentem a többieknek, akik seperc alatt ott termettek és elvittük a boszimat az orvosiba. Cam és Luk lefertőtlenítették a sebeket, majd Kat, Luna és Dia megtisztították a vértől és a véres ruhák helyett is másikat tettek rá. Mindenki feszült figyelemmel nézte, mikor ébred fel. Tisztában voltunk vele, hogy ezután minden teljesen más lesz. A kötés nélkül újra egy érzéketlen lány lesz majd aki visszatér.

 Nem kellett sokat várnunk, ugyanis pár óra múlva Elisa felébredt. Arca teljesen érzelem mentes maradt, még egy fintor sem volt  rajta. Körbenézett és a szeme megállapodott rajtam és az apámon. Ekkor az arckifejezése megváltozott; a szeméből sütött a gyűlölet és a megvetés.

- Minden a ti hibátok. Ha nem vagytok ez meg sem történt volna - vágta a fejünkhöz.

- Elisa Dunken....ezt a hangot nem engedheted meg velem szembe. Kicsapatlak, ha úgy tartja a kedvem - válaszolta apám hasonló hangnemmel.

- Te nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak. Nem vagy az apám, sőt te nem vagy senkim se. Szóval most szépen elmegyek és te, mint igazgató továbbra is csak a tanulmányi eredményem érdekeljenek.

- Te kis...kis...átokfajzat. Logan csak azért vett magához, hogy megkíméljen az emberek világától. Te sem gondolhatod komolyan, hogy valaha is szeretett - mondta apa dühösen, és észre se vette szavai súlyosságát.

 Lisa olyan arcot vágott, mint még soha. A gyűlölet keveredett a keserűséggel, amit apám szavai ütötte seb okozott. Nem is nagyon törődött a jelenlévőkkel, teleportált és én pontosan tudtam hova. Megvártam míg a kedélyek lecsillapodnak, majd távoztam. Felmentem a szobájába, ahol Vadász érdeklődő tekintettel meredt rám.

- Te is érzed, hogy valami megváltozott? - kérdeztem a kutyust, mintha válaszolna nekem.

 Tudom, hogy megváltozott. Már akkor éreztem, amikor elrabolták, sőt még aznap, amikor meglőtt - hallottam meg egy hangot a fejemben. Felemeltem a fejem és Vadász csillogó szeme nézett vissza rám.

- Te érted, amit mondok? Ez hogy lehetséges? – kérdeztem a kutyáját.

 Hosszú, de jobb lenne, ha utána mennél, még a végén bajt okoz magának. Vigyél magaddal, én tudok neki segíteni. - kaptam a választ.

 Gyorsan kisiettünk az épületből és nekivágtunk az erdőnek. A sötétség súlyos fátyolként telepedett körénk, hangtalanságba burkolva minket. A tájat elég mély hó borította, mégis könnyedén tudtunk mozogni. Kb. fél óra múlva elértük a Charlsten birtokra, ahol a levegő olyan sűrű volt, hogy szinte vágni lehetett azt. Vadásszal együtt beléptünk a romos állapotú házba és egyenesen az emel felé vettük az irányt.

 Az emelet nagyjából ugyanolyan volt, mint mikor először jártam itt. Kopott falak, törött ablakok, ám most mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan. Körbe néztem és ekkor észrevettem azt, ami az első alkalommal nem szúrt szemet. A falakat és a plafont is írások borították, ami a szoba közepén ülő lánytól indult ki. Óvatosan mellé lopakodtam, de Vadász megelőzött. Buksiját Lisa ölébe tettem és néhányat vakkantott, mire gazdija elszakította tekintetét az ürességtől. Látszott rajta, hogy meghatja bajtársa közelsége, majd szólásra nyitotta száját.

- Már csak te maradtál nekem. Mindenki elhagyott,...esküszöm neked....Soha nem engedek magamhoz senki közel. Ha még egyszer akár szerelmes is lennék, csak harapj meg. A szeretet fáj és én nem akarok még egyszer ennyit szenvedni - mondta fátyolos hangon, majd kitört belőle a zokogás.

- Sose leszel egyedül...én mindig melletted leszek - suttogtam magam elé, remélve nem hallotta meg.

- Chris... - nézett fel hirtelen, és megpróbálta letörölni könnyeit - Mit keresel te itt?

- Utánad jöttem, mert bántott, ahogy apám viselkedett veled. Én...sajnálom - mondtam.

- Chris...én már nem akarok itt maradni, de nem tudom hova mehetnék. Logan halála volt életem második mélypontja és tudod mire jöttem rá? - kérdezte félve, mire nemlegesen megráztam a fejem - Arra, hogy a szeretet igenis csak fájdalmat okoz. Soha nem értettem, miért bánnak velem, úgy ahogy.

- Lisa, te kedves lány vagy csak nehéz kiismerni téged. Hidd el senki nem utál, csak más vagy, ami nem feltétlenül jelent rosszat.

- Nem akarok...én nem... - kezdett bele, de hangja elcsuklott. Könnyei újfent utat törtek maguknak.

 Leguggoltam mellé és szorosan a karjaimba zártam. Próbáltam nyugtatni, de én sem tudtam megnyugodni. Felzaklatott az a tény, hogy akár el is veszíthetem őt. Felemeltem a fejét, és mélyen a szemébe néztem, majd lassan és óvatosan megcsókoltam. Először nem viszonozta, de a csöndben meghallottam, ahogy szíve egyre hevesebben kezd verni. Kicsit bátrabb lettem, de ő hirtelen elhúzódott és a fejét elfordította, majd megszólalt.

- Ezt nem lett volna szabad. Nem tudod mit teszel és tettél - mondta zilálva, majd felállt és elindult a lépcső felé. - Jobb lenne, ha elfelejtenéd az imént történteket. - mondta és lebegve indult lefelé.

- Lisa, kérlek várj - szóltam utána, de már elment és vele együtt Vadász is.

Elisa szemszöge:

 Mikor leguggolt mellém és átölelt, olyan nyugalmat éreztem, mint még soha. Simogatni kezdte a hátam, majd megemelte a fejem és megcsókolt. A szívem hevesebben kezdett verni, de megijedtem és inkább elhúzódtam.

 - Ezt nem lett volna szabad. Nem tudod mit teszel és tettél - felálltam, elléptem mellőle és elindultam a lépcső irányába, de még azért visszaszóltam - Jobb lenne, ha elfelejtenéd az imént történteket.

 Visszafordultam a lépcső felé és lebegve leindultam rajta, de még meghallottam Chris utolsó szavait.

- Lisa, kérlek várj...

 Kilépve az épületből egyből megcsapott a jeges levegő. Jobban összehúztam magamon a kabátom és céltalanul elindultam az egyik irányba. Pár lépés után halk neszelést hallottam magam mögött, így megfordultam és Vadász aggódó és egyben kíváncsi szemével találtam magam szembe. Mellém kocogott, majd orrát a tenyerem alá nyomta simogatást várva. Felnevettem és szívesen eleget tettem kívánságának, majd egy pillanat alatt minden megváltozott körülöttünk.

 Mire ismét normalizálódott minden egy hatalmas sárkány állt előttem. Hátráltam pár lépést de megbotlottam egy hóbuckában, így hátraestem. A lény a fej egyre közelebb került az enyémhez, majd miután elért egy bizonyos távot, mélyen a szemembe nézett. Ekkor láttam meg igazi valóját a sárkánynak. A szeme pontosan olyan volt, mint Vadásznak és a viselkedése is.

- Te jó ég!! Ezt nem hiszem el - suttogtam magam elé. - Ez meg hogy lehetséges?

 Lisa el sem tudod képzelni, milyen nehéz volt elmondanom neked ezt. Az apád akarta, hogy így legyen. Tudta, hogy nem fog tudni örökké megvédeni, ezért bízott rám - hallottam meg hangját a fejemben.

- De mégis mitől akarnak megvédeni? Logan küldött ide?

 Nem Logan volt az aki a védelmemre küldött. A vér szerinti apád akarta, hogy vigyázzak rád. Tudta, hogy idővel eljön érted és akkor lesz ki megvédjen - adta a választ, majd visszaváltozott eredeti alakjába.

 Visszamentünk az akadémiára, ahol utunk egyenesen az étkezőbe vezetett. Reméltem, hogy csak ketten leszünk, de nem jártam sikerrel. A többiek, vagyis Kat, Cameron, Lukas, Luna és Dia is ott voltak. Hűvösséget színlelve közelebb mentem hozzájuk, de Kat egyből átlátott rajtam. Megpróbált az elmémbe férkőzni, de kizártam őt, ahogy a többeket is. Megvacsoráztunk, majd felmentünk a szobánkba, ahol egy gyors zuhany után egyből beestem az ágyamba.